A Csimota Kiadó Bibliai történetek sorozata 2017-ben indult Szokács Eszter író és Nagy Norbert illusztrátor együttműködésében. Mindkettejük munkájára jellemző a részletgazdagság, a humor, az ismert történetek újragondolása: a szövegek és a képek élettelivé varázsolják a több ezer éves történeteket. Míg a sorozat előző kötetei egy-egy ószövetségi könyv történeteiből válogatnak, addig a legújabb, a Krónikák több könyvet dolgoz fel, például Eszter, Jónás vagy Dániel könyvét is.
Szándékosan kerülöm az „újramesél” kifejezést. A hitoktatásban a bibliai történetek elmondására kiemelt hangsúly kerül: egyáltalán nem könnyű feladat egy ősi történetet úgy vissszaadni, hogy az a gyerekek vagy fiatalok számára is élvezhető, élményszerű és elgondolkodtató legyen.
Ez a probléma felmerülhet akkor is, amikor például a történelemtanárnak kell beszélnie régi korok eseményeiről, vagy amikor a tanító mond el egy népmesét,
de a Bibliát az különíti el a történelemtől vagy a meséktől, hogy Isten megnyilatkozásait hordozza, és ez az úgynevezett kérügma nem hiányozhat a történetek parafrázisaiból. Éppen ezért a hitoktatásban igyekszünk ezt a nyelvhasználat szintjén is kifejezni, hogy bibliai történeteket nem mesélünk, hanem elmondunk. Miért ennyire fontos az elkülönítés?
Miként Bodó Sára fogalmaz, a bibliai történetek nem állnak messze a meséktől, hiszen előbbiek is a személyiség legmélyebb rétegeit érintik meg, és segítenek a világban való tájékozódásban; céljuk azonban más, mint a meséké, hiszen Isten kijelentését foglalják magukban. Ily módon a bibliai szöveg szent és nyitott történet. Belső nyitottsága arra utal, hogy az egyes történetek egymáshoz fűzve rajzolják ki a teljességet, Isten cselekvésének történetét; a külső nyitottság pedig arra vonatkozik, hogy a befogadót nem elsősorban önmagával próbálja szembesíteni, hanem Isten felé szeretné irányítani.
[1] Kustárné Almási Zsuzsanna a szakrális történeteket funkciójuk és hatásmechanizmusaik alapján is vizsgálja, és rávilágít arra, hogy azok életet alakító erejűek, és nem elsősorban információként vagy üzenetként működnek, hanem inkább kódként: befogadójuk ezt a kódot a saját életére vonatkozóan fordíthatja le. [2] Természetesen a meséknek is lehet ilyen hatásuk, de míg azokat szórakoztató szövegként olvashatjuk/hallgathatjuk, addig a bibliai történetek befogadása során érdemes elgondolkodnunk azon: mit akar nekem ezzel Isten mondani? Hogyan világítják meg az olvasottak/hallottak Isten munkáját az életemben? E kérdések felvetésére vagy akár megválaszolására bátorítjuk is a gyerekeket, amikor bibliai történetet mondunk.
Efféle, továbbgondolásra késztető kérdések akkor merülhetnek fel, ha figyelembe vesszük az olvasó vagy hallgató életkori sajátosságait, előzetes ismereteit, játékba hozzuk a fantáziáját. Ha a történetmondás száraz, tele ismeretlen kifejezésekkel, a végét pedig csak „lecsapjuk” valamilyen súlyos tanulsággal, akkor a befogadó afféle „egyik fülén be, másik fülén ki” módon fogja hallgatni a történetet. Korábbi hitoktatóként, jelenleg a katechézis módszertanával is foglalkozó tanárként
sejtem, mennyire nehéz feladatra vállalkozott Szokács Eszter – könyveinek ismeretében viszont úgy vélem, rátalált arra a nyelvre, amellyel hitelesen és érdekesen közvetítheti Isten kijelentését.
Míg a sorozat első két kötete, a József és a Mózes Jákób sok viszontagságot átélt fiára, valamint Izrael legnagyobb hatású vezetőjére fókuszál, addig a következő három kötet (Kezdetben; Királyok; Krónikák) az ősatyatörténetekre, Izrael királyainak életére és egyéb ószövetségi szereplőkre helyezi a hangsúlyt. Mindegyik kiadvány 11–13 rövidebb történetből áll, s nemcsak a József vagy Mózes életét elbeszélő szövegekre, hanem a teljes korpuszra jellemző a karakterközpontúság. Az egy-egy főszereplő nézőpontjából, egyes szám harmadik személyben narrált történetek rögzítik a főhős érzelmeit és vágyait, helyét a közösségben, és az Istennel való békés vagy perlekedő kapcsolatáról is számot adnak. Nemcsak az emberekről, hanem olykor még az állatokról is kapunk információt: a József című kötet elején álló listában ezt olvassuk a birkákról: „A mezőn éldegélnek, bégetnek és legelésznek. Nem szeretnek a vásárra menni. Abból nekik semmi jó nem sül ki.”[3] A szereplők felsorolása, rövid jellemzéssel, mindegyik kötet részét képezi, ez segít a sok név között eligazodni.
Az elbeszélések alapján megismerkedünk a természeti és tárgyi környezettel, utakkal és épületekkel, illetve Izrael sajátos társadalmi rendjébe is bepillantást nyerhetünk.
Mindezek az Ószövetség világába való belehelyezkedést, a történetek átélését vagy a szereplőkkel való azonosulást segítik – mikor a bibliai történetmondás módszertanát járjuk körül a leendő hitoktatókkal, ezeket a szempontokat is érvényesítjük.
A felsorolt sajátosságok a Krónikák szövegeit is jellemzik, az előző kötetektől eltérően azonban a sorozat legújabb, 2023-as darabjában mintha több volna a horror. Ugyan a Mózesben is hírt kapunk a főszereplő gyilkosságáról, a Királyok elbeszéli Dávid halálos győzelmét Góliát felett (egy látványos, Góliátot mintegy trollként megjelenítő illusztráció kíséretében), a Kezdetben nem titkolja, hogy Káin féltékenységből megölte Ábelt, ezek a szövegek azonban kevésbé félelmetes történetek kontextusában szerepelnek. Ezzel szemben a Krónikákban szinte valamennyi elbeszélés tartalmaz viszálykodást, háborút, gyilkosságokat: Izrael népe már a következdő történetben „kardélre hányja” Jerikó lakosságát (az izraeli kémeket segítő Ráhábot és családját megkímélve), Sámson tömegkatasztrófába torkolló bosszút áll az őt megvakító és meggyengítő filiszteusokon, Illés, a próféta lekaszaboltatja Baál papjait. Vér, békétlenség és erőszak – helye van-e mindennek egy gyerekkönyvben?
Hosszú múltra tekint vissza az a gyakorlat, mely szerint a bibliai történeteket kifejezetten gyerekek számára átírják, tekintettel az életkori sajátosságaikra, érdeklődésükre. Vannak olyan történetek, amelyek hangsúlyosabban jelennek meg a gyerekbibliákban, keresztény gyerekkönyvekben, ezek elsősorban Isten gondoskodó, féltőn szerető oldalát emelik ki: ilyenek például a karácsonyi történet, Jézus példázatai, a teremtéstörténet vagy az ószövetségi József életútja. Vannak azonban olyanok is, amelyek mintha marginálisabb szerepet töltenének be ebben a hagyományban: ezek azok, amelyek – Michael Fricke kifejezésével – „Isten sötét oldalát” mutatják be. A német valláspedagógus szerint e kifejezés alatt a bibliai-keresztény hagyománynak azt a részét értjük, amely Istent oly módon jeleníti meg, ami érthetetlen és akár fenyegető is lehet.
A vallásos nevelésben ezek a szövegek számos kihívást jelentenek: vajon a „sötét oldalak” az életet gazdagító hitbe történő beavatás útjában állnak? Nem kellene-e a vallásos nevelésnek megóvnia a gyermekeket és a fiatalokat az ilyen gondolatoktól?
Lehet-e didaktikailag indokolt az efféle szövegekkel való találkozás? A szerző szerint a „nehéz” bibliai szakaszok háromféle lehetőséget kínálnak a hitoktatásban. Etikai szempontból ezek a történetek – mint amilyenek a Krónikákban is olvashatók – ambivalenciájuk miatt képesek reflexiókat kiváltani, és olyan beszélgetésekre ösztönözni, amelyekben az ellentmondások szabadon megvitathatók, így a tanulók lépéseket tesznek a személyes, intellektuális és erkölcsi érettség felé. Teológiai szempontból az Isten fogalmában rejlő „rossz” felhívhatja a tanulókat arra, hogy foglaljanak állást, és keressenek alternatívákat. Ettől a lehetőségtől megfosztjuk őket, ha a szövegek csupán a „kedves” Isten kijelentéseire redukálódnak. Meglepő felfedezésekre lehet jutni: Isten változik, felismeri, hogy a pusztulás nem hoz megoldást, és ígéretet tesz arra, hogy a jövőben is megőrzi az életet (lásd például 1Móz 8, 21kk). Tanár és diák kapcsolata szempontjából pedig érdemes figyelembe venni, hogy ezek a nehéz témák hatással vannak az osztály légkörére és a tanulóknak a tanárral való viszonyára.
Hasznos tudatosítani, hogy a tanulók részéről átvitelre kerülhet sor: a gyerekek a szöveggel kapcsolatos kérdéseiket tudat alatt is a tanárnak tehetik fel,
például az özönvíz-elbeszélésben: Én a te szemedben „jó” vagy „gonosz” vagyok? Hogyan bánsz a hatalmaddal? Rád és a „bárkádra” bízhatom-e magam?
Másrészt fontos tapasztalat lehet az is, hogy az ellentmondásos szövegeket közösen sajátítjuk el: „Mindez kellemetlen, fárasztó, szomorú, de együtt átvészeljük.” A cél az, hogy a gyerekeket végigkísérjük a történet bizonytalanságain, és odafigyeléssel, érzékenyen keressünk támpontokat a tanár–diák közti bizalom megteremtéséhez.[4]
Michael Fricke gondolatai alapján úgy vélem, a Krónikák izgalmas lehetőséget nyújt ahhoz, hogy az Istennel kapcsolatos kérdéseket, dilemmákat megbeszéljük a gyerekekkel, illetve a kiskamaszokkal. A sorozat borítóin nincs korosztályi ajánlás: ezt azt is jelenti, hogy „kortalan” történeket olvasunk (az ószövetségi Bírák könyvén sincs 18-as karika), de azt is, hogy magunk választhatjuk ki, melyik korosztályban melyik kötetet vesszük elő. A Krónikák, hogy a „kánaáni nyelv” egyik szófordulatával éljek, kemény eledel: érdemes akkor megismertetni a diákokkal, amikor már készek arra, hogy erőszakos eseményekkel is szembenézzenek, és fel tudják dolgozni, amit olvasnak vagy hallanak.
Az elbeszélések, bár nem rejtik véka alá a tragikus történéseket, mégsem ezeket állítják a középpontba: tétjük az, hogy bemutassák a szuverén Isten cselekedeteit, a vele történő együttműködés vagy a neki való ellenszegülés következményeit.
Nem minden történet zajlik azonban súlyos konfliktusokkal övezve: a „könnyedebb” szövegek közé tartozik például a Jónás prófétáról szóló fejezet.
Az elbeszélés in medias res kezdettel indul: egy viharos tengeren hánykolódó hajó legénysége birkózik az elemekkel, de hamar rájönnek, hogy valamelyik utas miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Sorsot vetnek, majd kiderül, hogy Jónás miatt háborog a tenger, a próféta pedig töredelmesen bevallja, hogy elmenekült Isten parancsa elől, s a vihar ennek következménye. A hajó kapitánya némi habozás után a tengerbe dobatja Jónást, aki egy cet gyomrában találja magát. A szöveg következetesen a „cet” kifejezést használja az általánosan elterjedt „bálna” helyett – vagy ahogy egy régi hittanosom megfogalmazta, Jónás a „szent cápa” gyomrában töltött három napot és három éjszakát.
Nagy Norbert képén azonban egyértelműen egy bálna, méghozzá egy mosolygó, még inkább vigyorgó bálna szerepel – mosolya olyan, mintha Isten cinkosa volna.
Nem ilyen a kapcsolata viszont Jónásnak Istennel. Nagy nehezen eljut Ninivébe, amelyet az elbeszélés pezsgő, élettel teli városként jellemez: „itt egy kopasz, fehér ruhás férfi, ott egy sötét hajú, festett lábkörmű nő […] színes kötényű lányok szaladtak a kúthoz, hogy megtöltsék korsóikat, fegyveres katonák itatták lovaikat, egy kisebb csoport tagjai valamin hajba kaptak, és egymás ruháját cibálva vitatkoztak, egy öregasszony kosarából éppen fügét lopott egy lármás gyereksereg, amin a katonák csak nevettek” (74). A derűs életképhez képest a város lakóit villámcsapásként éri Jónás próféciája: ha nem bánják meg bűneiket, és nem térnek meg Istenhez, Ő negyven nap múlva elpusztít mindent és mindenkit. Az emberek vezeklése nyomán a város megmenekül, Jónást pedig hősként tisztelik, mivel figyelmeztette őket a közelgő veszedelemre. A próféta mégis csalódott. Nem az történt, amire számított: Szokács Eszter parafrázisa Jónás hiúságát, sértettségét domborítja ki, amiért felesleges volt a jövendölése, hogy Isten elpusztítja Ninivét. Az eredeti szövegből is kiderül Jónás elégedetlensége, illetve az, hogy Isten megszánta Ninivét – ez a történet különösen is hangsúlyozza azt a paradoxont, hogy Isten mindenható létére olykor „meggondolja” magát, és hatással vannak rá az ember tettei, így az Úr és az ember kapcsolata dinamikus viszonyként tűnik fel. A Krónikákban olvasható szöveg tovább árnyalja ezeket a belátásokat: Ninive leírása nyomán a befogadó is együttérezhet a város lakóival, és épp ezért talán kevésbé érti Jónás sértettségét: miért nem örül inkább, hogy egy városnyi ember megmenekül az Úr haragjától? A próféta itt megjelenített alakjában azonban magunkra is ismerhetünk: sokszor a nyilvánvaló tények, az események kedvező kimenetele ellenére is elégedetlenek vagyunk, mert valami még jobbra vágyunk, vagy olyan végkifejletre, ami minket még pozitívabb színben tüntet fel.
Ha azonban a Gondviselővel való kapcsolatunk erős, bizonyára elbírja az efféle perlekedéseket. A Krónikákból az tűnik ki számomra, hogy Isten is elbírja az ember rossz döntéseit, indulatos viselkedését, akár erőszakos cselekedeteit is; és az ember is elbírhatja azt, hogy Istennek vannak döntései, amelyek nehezen érthetők, félelemkeltőek, vagy akár kegyetlenek. Hitoktatóként (vagy szülőként) arra érdemes figyelnünk, hogy olyan fiataloknak olvassuk el vagy mutassuk meg ezt a könyvet, akik a benne szereplő nehézségeket, tragédiákat már képesek elbírni.
Lovas Anett Csilla
[1] Bodó Sára. „Bibliai történet és/vagy mese? A bibliai történetek meseszerű átélése kisiskolás korban”. Magyar Református Nevelés, 10. évf., október (2009): 4–5.
[2] Kustárné Almási Zsuzsanna. „A mesék és a történetmondás szerepe és jelentősége a bibliai hagyományban”. Studia Litteraria, 58.1–2 (2019): 95.
[3] Szokács Eszter. József. Budapest: Csimota, 2017. 6.
[4] Michael Fricke. „Die ›dunklen Seiten‹ Gottes – eine religionspädagogische Herausforderung”. Gott im
Religionsunterricht. Jahrbuch der Religionspädagogik, Band 25. Hg. Rudolf Englert – Helga Kohler-Spiegel – Norbert Mette – Folkert Rickers – Friedrich Schweitzer. Neukirchen-Vluyn: Neukirchener Verlag, 2009. 172, 181–182.