Miért mondunk egyáltalán történeteket?
A narrációkutatás számos iskolája ad erre különböző válaszokat. Mivel a mesemondást is a történetmondás részének tekintjük, érdemes áttekinteni a narratológiai alapvetéseket. Van, aki a szóbeli történetmondást az írásbelivel állítja szembe. Van, aki a leíró, tárgyi tudástól különíti el a mesék tenni, élni és meghalni tudását. Lássuk!
- A népi történetek segítenek meghatározni, hogy adott társadalomban mit tartanak képességnek, kompetenciának. Ez alapján lehetővé teszik, hogy a közösségben végbemenő vagy végbevihető teljesítményeket értékeljék.
- A történetmondás, a narratíva mint forma, teret enged a játéknak, a nyelvjátékok sokféleségének.
- A mesélés társadalmi kötelékeket alkot, mind a mesemondás, mind a mesélt minták alapján. A történetmondó és a hallgatóság, de még a mesekarakterek is beszédaktusokat hajtanak végre, melyek meghatározzák, hogy mit lehet mondani ahhoz, hogy meghallgassák. A közbeszólásoknak is van feltételrendszere. A mesemondás helyzetének tehát megvannak a pragmatikai szabályai, amelyek áthagyományozódnak. Ezek alkotják azután a társadalmi köteléket.
- „A narratíva ritmikus, ezáltal zenei jelleget ölt. A népmesék mondott formájára ez fokozottan igaz, hiszen a formulák, a rögzült kifejezések, a szövegszintű ismétlődések mindenképpen sajátos ritmust kölcsönöznek a szövegnek.”
- A tudományos elbeszélés formájához képest a mesemondás narratív formája már eleve szavatolt, érvényes (legitim), mivel a kultúra részét képezi. Azt beszéli el, amit egy közösségben meg lehet cselekedni. A tudományos diskurzus ezzel szemben csak közvetetten legitimál.
(Vö. Nagy Gabriella Ágnes: Magyar (nép)mese Lélektan - kultúra - értelmezés, Tempevölgy könyvek 26. 2018.)