A timföldben és viccekben gazdag Kádár-kori Magyarország annyira szeretett nevetni, hogy arra is futotta, hogy a vicceit összegyűjtse, megszámozza, és kötetbe rendezze. Ez volt az 1000 vicc a javából című Kis Tódor-féle kötet, amelyet Tankó Béla, a Sicc-mesék rajzolója illusztrált, így kicsit olyan, mintha gyerekkönyv lenne. A gyerekek pedig szerették a „megúszós könyveket”, amelyek tele voltak képekkel vagy rövid történetekkel, így nem követeltek különösebb koncentrációt. Szóval, az 1000 vicc a javából pont olyan volt, amiért rajongtak a gyerekek is.
És ki ne szeretne nevetni, ki ne szeretne felnőttnek látszani, ki ne szerette volna a József-napi nagy bóléivás közben elbűvölni a sógorokat, bátyusokat, nagynéniket? Szóval a gyerekek a viccmeséléssel nemcsak szerepeltek a felnőtt vagy éppen kamasz közönség előtt, de egyben csiszolták a humorérzéküket is. „Érted?” – tették fel a kérdést a bizonytalan arckifejezést vágó öcsinek, aki persze azt mondta, hogy naná… Aztán eltelt pár év, és egyszer csak elmesélte: „leesett a tantusz”. A viccmesélés olyan közösségi rituálé lett a disznótorokon vagy a vállalati névnapozásokon, mint annak idején a fonóban énekelt balladák. (Maga a vicc szó egyébként az azonos jelentésű német Witz átvétele.)
A viccmesélésről Cseh Tamás is énekelt egy dalt (Legjobb viccek, Jóslat című album, 1984), de maga Freud is szeretett viccelődni, lásd A humor című írását. „Ha a bűnöző, akit hétfőn az akasztófa elé vezetnek, kijelenti: »Na, ez a hét is jól kezdődik!«, akkor ő lesz az, aki kidolgozza a humort…” Érdekes az a meglátása is – szintén ebben az írásában –, mely szerint „…a humoros beállítódásra nem minden ember képes. Pompás és ritka adomány ez, és sokakból még az a képesség is hiányzik, hogy élvezzék a számukra közvetített humoros örömöt.”
De a humorérzék fejleszthető, mégpedig leginkább viccekkel, amihez tökéletes segédanyag volt az 1000 vicc a javából. A kis történeteket megtanultuk, elmeséltük, és saját szavainkkal egyben értelmeztük is.
Kis Tódor a vicceket nem rendezte ciklusokba, rendezőelv híján csak beszámozta őket. Mi mégis lokalizálhatunk különböző vicctípusokat, ilyenek például a „pincéres” viccek, melyekben a vendég az adag minősége, mennyisége vagy épp a rendelési idő hossza miatt méltatlankodik. Ezekben az esetekben mindig a vendég a balek. Vannak úgynevezett Pistike-viccek, amelyekben a kisfiú felnőtt helyzetekkel szembesül, és ott vannak a turistaviccek is.
Bizonyos Kovács úr, Kovácsné és Szabó, illetve Szabóné csereszabatosak, lehetne Tóth is a nevük, a karakterük nem épül fel, de hát nem is regényt olvasunk,
hanem olyan történeteket, amelyekben a kisember például rácsodálkozik egy modern festményre, arra, hogy miért kerül valami olyan sokba, de ott van a szórakozott professzor vagy a fapofa lakáj közismert figurája is.
A kötetben nincsenek zsidó viccek, sem más népeket froclizó élcek, kivéve a zsugoriságot kifigurázó skótpoénokat. A viccek egy részét belengi az erotika, ugyanakkor a kötet szerkesztői határozott keretek közé szorították az érzékiséget. Feltűnő, hogy egyetlen politikai tartalmú viccet sem közöl Kis Tódor – naná, a hatvanas évek végén járunk. Még a nagy ellenség, az Egyesült Államok kritikája is ártatlanul jelenik meg, lásd az amerikait, aki azzal henceg a Mennyországban, hogy az Egyesült Államoknak olyan nagy vízesése van, mint a Niagara, majd visszakérdez a felhőn ülő partnerétől, hogy látott-e ennél nagyobbat. A válasz az, hogy igen, mert ő Noé. Ezek a viccek viszont nem a szocializmus termékei, a két háború közötti pesti kabarénak köszönhetően folklorizálódtak.
A vicceknek nincs magyar közéleti karakterük, egyetlen poén sem utal mondjuk a szocialista reformokra, az ötéves tervekre, nincsenek a Szovjetuniót figurázó poénok sem, ugyanakkor egy Wehrmacht-tisztről szóló poént megenged a kötet. Már 1968-ban a boltokban volt a válogatás, de a Ludas Matyi hetilapban gyakran kifigurázott beat sem kerül terítékre – igaz, a jazz igen. Időtlen klasszikusokat olvashatunk tehát, a legmerészebb viccek a prostitúció világát idézik fel. Meglepő ugyanakkor, hogy nincsenek a könyvben „nyuszikás” és „maci a málnásban” karakterű abszurd viccek sem – úgy látszik, azok inkább a hetvenes és a nyolcvanas évek termékei. Az erotikus tartalmú vicceket kivéve ezek a poénok alapjában véve ártatlanok, és a mai gyerekek is ugyanúgy viccesnek találhatják, mint ötven évvel ezelőtt a nagyszüleik. Bátran rendezhetünk otthon, a gyerekekkel belőlük „pesti kabarét” megidéző estet, amivel fejlesztjük a szövegértést, a történetmesélést, így a gyerek önbizalma is nőhet.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy napjainkban miért nem születnek új viccek, és hogy miért nem mesélünk vicceket, mint a szüleink negyven éve… Ennek oka számos, de az biztos, hogy a viccek a „társadalmi nyomás fokmérői”, így a rendszerváltás után már nem volt tétjük a politikai élceknek, és az erotikus tartalmú poénoknak sem, hiszen
megjelentek ilyen tartalmú újságok is. A szólásszabadság után nemcsak a viccmesélős Szeszélyes évszakok című tévéműsor szűnt meg, hanem a Ludas Matyi szatirikus hetilap is, helyettük megjelentek a stand-up comedyk, amelyek nagyobb ívű, személyes történetekbe ágyazzák bele a klasszikus viccek fordulatait.
A hetvenes években nem lehetett disznótor viccmesélés nélkül, minden társaságban volt egy sógor, aki este, két falat kolbász között elmondott egy-egy Brezsnyevről, Ceaușescu-ról szóló poént, majd felidézte a „katonáéknál” eltöltött éveit, s ilyenkor a nyolc-tíz éves fiúkat elragadta a hév, mert végre felszabadultnak látták az apjukat, s ilyenkor a gyerekek lelkesen, a sózott disznófüllel hadonászva a hengerelt falú huzatos konyhában belekezdtek abba, hogy Pistike megbukott földrajzból…
Poós Zoltán
Illusztrátor: Tankó Béla
Minerva Kiadó, 1968
356 oldal
21 Ft