Lewis Carroll Alice Csodaországban című, 1865-ben megjelent nonszensz meseregényében a Kalapos megkérdezi Alice-t, hogy mi a különbség a holló és az íróasztal között, de sem Alice, sem a Kalapos nem tudja a választ. És a könyv sem. Azóta is sokan próbálták megfejteni, még pályázatokat is kiírtak a lehetséges válaszra. A holló úgy nyikorog, mint egy íróasztal? Hm. A legjobban akkor járunk, ha meghagyjuk talánynak.
Az Alice-ban éppen elég a rejtvény, sőt, a hollónál is különösebb lények élőhelye ez a bizonyos Csodaország. Ott van például a Griffmadár és az életre kelt kártyalapok. Erről az álomszerű fantáziaáradásról bőven volt mit szüretelniük az analitikusoknak, a történészeknek és persze az irodalmároknak is. Egy biztos: a könyv a világirodalom egyik legismertebb alkotása, megkérdőjelezhetetlen a tekintélye, popkulturális hatása is felmérhetetlen; készült belőle Disney-rajzfilm, Lewis Carroll arcképe ott van a The Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemezének ikonikus tablófotóján, egyéb Alice-hatású Beatles-dalokról nem is beszélve. De készült szovjet rádiójáték is belőle Viszockij betétdalaival, Tim Burton is gyártott a történetből egy 3D-s tűzijátékot. Hatott Baum Óz, a nagy varázslójára, Kafkára (például A perre), és Saint-Exupéry A kis hercegére is. Az sem tűnik merész kijelentésnek, hogy a történet bírósági tárgyalása nélkül másmilyen lett volna Bacsó Péter A tanú című filmje is, gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a vallomással piszmogó Virág elvtársat figyelmezteti Pelikán: „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!” Az Alice Csodaországban fináléjában is hasonlóan abszurd helyzetbe kerül a főhős:
– Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni – szólt közbe a Királynő.
– Ostoba szamárság! – kiáltott Alice. – Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!
A Csodaország nálunk is hivatkozási alap, popkulturális hálózata miatt evidenciaként kezeljük itthon is, ugyanakkor nem biztos, hogy maga a regény népszerű a gyerekek körében, annak ellenére, hogy Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán címmel Varró Zsuzsa és Varró Dániel nagyszerűen újrafordították.
A szülők nem tudják, hány éves korban adható a gyerekeknek a könyv, ami a humora, a bája és a tanulságai mellett tele van abszurd, kegyetlen, bántalmazó motívumokkal is.
Mi az 1974-es kötetet olvastuk újra, a Kosztolányi-féle fordítást, amit Szobotka Tibor dolgozott át, és Szecskó Tamás illusztrált. És igen, autentikusabbak Sir John Tenniel eredeti grafikái, de azok a gyerek számára félelmetesek, Szecskó némileg lágyított ezeken a víziókon.
Számtalan olvasási javaslatunk lehet, a viktoriánus Anglia kritikájától a pszichedelikus drogok szimbolikáján át a mélylélektani ajánlatokig, de most coming of age-könyvként, azaz felnövéstörténetként olvastuk, hiszen
Alice viselkedése leginkább a lázadó kiskamaszokat idézi, akiknek minden uncsi, akik mellett elmegy az élet…
Maga a könyv felütése, a Lenn, a Nyuszi barlangjában című fejezet is tálcán kínálja ezt az olvasatot…
„Alice már elunta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek. Mit ér egy könyv – gondolta Alice – képek meg versek nélkül?”
Persze megnyugodhatunk, Lewis Carroll könyvében vannak versek és képek is, sőt létszámfeletti nyelvtörő és számos, szinte lefordíthatatlan szóvicc. Alice tehát látványosan unatkozott, amikor hirtelen elsurrant mellette a piros szemű fehér Nyuszi, aki ezt mondogatta magában: „Jaj, Istenem, még elkésem!” A látványosan unatkozó kamaszt talán Carroll festette meg leglátványosabban, az „elkésni, lemaradni valamiről” címerállata pedig maga a Nyuszi. A könyvből egy párhuzamos univerzumot ismerünk meg, s ez előzménye minden olyan könyvnek, amelyben barlangon vagy ajtón keresztül vezet az út egy másik világba. Edith Nesbit Az elvarázsolt kastélyához barlang az átjáró, a C. S. Lewis-féle Narnia Krónikáiban ruhásszekrényen át visz az út a mesékhez, míg a Harry Potterben a 9 és ¾. vágányról indul a vonat Roxfortba, a varázslóképzőbe.
Alice a különös, zsebórás nyúl nyomába ered, és utánaugrik az üregébe, azaz beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Amikor földet ér, iszik az Igyál meg! feliratú üvegből, és összezsugorodik. Nem sokkal ezután fogyaszt az Egyél meg! feliratú süteményből, s hirtelen megnő. Ez a gyors növés szimbolizálja leginkább a kamaszkort és annak nehézségeit: hogy hirtelen kicsi lesz a gyerekvilág, a gyerekszoba, de még nem vagyunk felkészülve arra a sok abszurditásra, ami a felnőttek világában, azaz Csodaországban várhat ránk. Ezért is van létjogosultsága a zsugorítóitalnak, hiszen sok kamasz inkább újra kicsi lenne. Ez az az időszak, amikor először támadnak komoly nosztalgikus érzéseink az elveszett gyerekkorunk iránt, amikor egyik lábunk még a gyerekmedencében van, de már fejest kéne ugranunk a versenymedencébe, ahol Mély víz, csak úszóknak! – felirat lengedez a hullámok felett.
A könyvet merész humora is időtlenné teszi.
„Tudniillik, már sok szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a vadállatok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni…”
Ez a gondolat is jól körülírja a cinikus kamaszok világát. Ráadásul Alice senkivel nem találja meg igazán a hangot, nem érti meg a „felnőttek világát”, magányosan sodródik egyik próbatételtől a másikig. Udvarias, de kritikus, és folyamatosan vitahelyzetek alakulnak ki körülötte, ami nem is csoda, hiszen Csodaország szürreális és kegyetlen világában rajta kívül senki sem normális. Megtapasztalja, milyen az, amikor megérkezik egy eseményre, ahol nem kínálja székkel a Kalapos és Április Bolondja, mert ő nemkívánatos személy.
„Nem illik leülni sem annak, aki nincs meghívva – mondta Április Bolondja.”
Ez is sok kamasz alapélménye. Alice úgy 11 éves lehet, mégis alkohollal kínálja Április Bolondja, de az ő felnövéstörténetében nincs benne a bor.
– Igyál egy kis bort – kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.
Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.
– Nincs is bor – szólt.
– Nincs bizony – mondta Április Bolondja.
Alice kamasz, hirtelen nagyot változik körülötte a világ, átalakul a teste, és ez hat az elméjére is. Nem csoda, hogy amikor a hernyó arról faggatja, kicsoda, így felel:
„Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.” Alice, mint a lázadó kamaszok, ki nem állhatja a tekintélyelvűséget. Amikor a Királynő megkérdezi, a kertészekre mutatva, hogy ezek kicsodák, így válaszol:
„Mit tudom én?”
A könyv nem mellőzi a brutális és egyben meghökkentő motívumokat, párbeszédeket, amelyek annyira zavarba ejtők, hogy a meglepetéstől föl sem ocsúdunk.
Mert amikor „kiakadnánk” a Hercegnő bölcsődalán, melyben elhangzik az a bizonyos „ne tüsszögj már, ne üvöltözz, odaváglak én a földhöz” –féle fenyegetés, a Hercegnő összerázta csecsemőt, akiről kiderül, hogy valójában egy malac. Ráadásul ezeknek a brutális leírásoknak nincs megnyugtató kivezetésük, Alice egyszerűen átsétál egyik helyszínről a másikba. Maga a történet sem koherens, egyik jelenetből érkezünk a következőbe, de a részek nem épülnek egymásra, csak a szereplők teremtenek laza kapcsolódásokat. Néha feltűnik például a nyuszi, és a bírósági jelenetben előkerül Bill, a gyíkocska és a Kalapos is. Majd a számos abszurd, a gyerekek számára fenyegető jelenet után Alice leküzdi a félelmeit, és kiáll magáért. Rájön, hogy nem kell tartania a félnótás kártyalapoktól.
„Nem ijedek meg tőletek – mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen!”
Igen, a nagy kaland végére nemcsak az életkorának megfelelő méretre nőtt, de egyben talpraesett lány is lett belőle.
Poós Zoltán
Lewis Carroll: Alice Csodaországban
Illusztrátor: Szecskó Tamás
Móra Könyvkiadó, 1974, 98 oldal, 24 Ft
Legújabb kiadás:
Trubadúr kiadó, 2022
144 oldal
1699 Ft