Égi szálak
Azt írja Nemes Nagy Ágnes a havas tájról Az aranyecset – Keleti mese című kötetében, hogy olyan, mintha fehér cérnával varrnák össze az eget a földdel.
Szóval haloványan látszanak ugyan a vékony szálak, mégis minden belesimul a tájba. Ilyen láthatatlanul ér össze Nemes Nagy meséjében a keleti mesehagyomány a Nyugat tradíciójával.
Nemes Nagy történeteiben a székely mesemondás ízes nyelvezete, a keleti kultúrákat idéző egzotikus kifejezések úgy alkotnak egységet, ahogy az Andrássy úti egykori Japán kávéház keleti ornamensei léptek interakcióba a kávéházi ethosszal.
Az első, Az óriás zsebkendője című mese föld alatti világának leírása hasonlóságokat mutat a német romantika egyik kulcsművével, Novalis Heinrich von Ofterdingenjével:
„Különös, ünnepélyes hangulatban voltam, és az előtte imbolygó fény, mint boldog csillag szikrázott, amely a természet rejtett kincseskamrájához vezető utat mutatja… Csontvelőmig elbűvölt a vizek zúgása, a föld lakott felszínének messzesége, a járatok homálya… magamat boldogan éreztem teljes birtokában annak, ami a leghőbb vágyam volt mindig is.” (Heinrich von Ofterdingen. Ford. Márton László. Budapest: Helikon, 1985.).
E felszín alatti táj leírása nem volt ismeretlen a Hölderlin és Rilke költészetét jól ismerő Nemes Nagy számára
A leghőbb vágy, a születés misztériumát írja le, amikor a föld ásványvilágának kincseit mutatja meg a barlangi utazások során, melyek afféle beavatási rituálék is lehetnének.
„Megérintette a sziklafalat, ott nyílt egy folyosó, azon elindultak. Egyszerre kiszélesedett a folyosó: eljutottak az első barlangba. Óriás, sötétzöld pálmalevelek nyúltak föl a barlang fekete magasságába, ismeretlen, nagy levelű bokrok szegélyezték az utat. De minden növény nehéz volt, súlyos, mintha sötétzöld drágakőből volna faragva.”
Egy házaspárnak nem lehetett gyermeke, így a férfi az óriástól kért segítséget, aki elárulta, hogy be kell járnia a föld alatti világ labirintusait, és a kijáratnál majd ott várja a gyermek.
E bolyongás leírása a magyar irodalom kivételes költői látomása, melynek fényében még nehezebben érthető, hogy Nemes Nagy – aki számos gyerekkönyvet írt – miért tartott két lépés távolságot a gyerekirodalomtól (gyűjteményes köteteiből jórészt kihagyva a gyermekverseket).
Amikor az asszony – mert ő hajtotta végre a bátor tettet, nem a férje, ő járta be a természet titkos és korántsem veszélyes járatait, nem a férfi – végül egy ősi fa csigalépcsőjét megmászva tér vissza a felszínre, a sötétségből a világra (fel)hozza a gyermekét. Talán ez a néhány oldal a magyar irodalom legtitokzatosabb szülésábrázolása, miközben tudjuk, hogy a második világháború traumatikus tapasztalatai miatt Nemes Nagy Ágnes nem vállalt gyermeket.
„A lépcső végén megint ott volt egy keskeny ajtó. Az asszony kinyitotta, és kilépett a fából. Ott állt az erdőben, a juharfa alatt. Káprázott a szeme a szép délelőtti napsütésben, s akkor vette észre: kezében a kulcs egy szál őszi kikerics. A sárga avar úgy tündöklött, mintha virágmező volna. Annak is nézte az erdő minden maradék pillangója, mert ott cikáztak fölötte, zümmögő dongókkal, méhekkel vegyest. És az avarmező közepén ott feküdt egy kisgyerek. Szép kisgyerek volt, és néha-néha utánakapott az elszálló kék pillangóknak.”
Ahogy Szádeli, a kisfiú megnőtt három araszra, meghalt az anyja, meghalt az apja
A bajt csak fokozta, hogy mikor a tanárától festőecsetet kért, a mester ezen úgy megrökönyödött, hogy az árva gyereket kipenderítette az iskolából. De ilyenkor a segítség is a tragédia mellé szegődik. A kisfiú álmot látott. Egy nagy szakállú öregember varázsecsetet nyújtott át neki, s mire felébredt, az ecset a valóságban is ott volt a kezében.
„Szádeli akkor, percbe se tellett,
fogta ecsetjét, festeni kezdett,
madarat festett, égszínü kéket,
hát amint festi, hát amint kész lett,
azt hitte váltig,
szeme káprázik,
mert a madár a falból kiválik…”
A meséket versbetétek tagolják, melyek hol továbblendítik a cselekményt, hol értelmezik az addig olvasottakat, esetleg összefoglalást adnak
És hogy milyen fontos szerep jut a kötetben a versbetéteknek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Nemes Nagy az aranyecset megjelenését is versben beszélte el. Az ecset nyomán életre kelt képek számos mesében (például a Varázsceruza című lengyel rajzfilmsorozatban) felbukkantak, de a témában igazán nagy alkotói energiákat csak Nemes Nagy mozgatott meg.
Hamar kiderült, hogy a művészet feladata nemcsak a teremtés és a szépség életre keltése, hanem az igazság keresése is.
Amikor a Ponty-király című mesében a különleges képességekkel felruházott ponty, Zétár akinek Szádeli fogakat rajzolt, zsarnoki uralmat vezetett be a vízben, az árva kisfiú magához csalta a jellemtelen halat, és visszavette tőle a „varázserejét”.
Szólnunk kell Nemes Nagy különleges képalkotói tehetségéről is
Hiszen olyan érzékletes, eleven fantáziával jelenetez, hogy a könyv hatvanegy évvel a megjelenése után is zavarba hozza az olvasót. Ahogy az is, amint ösztönösen ráérzett olyan, a hatvanas években még nem különösebben ismert kifejezésekre, mint a biodiverzitás. Zétár ugyanis ökológiai katasztrófával fenyeget, hiszen ragadozó hallá válva mindent fölzabált, megbontva ezzel a természet érzékeny egyensúlyát.
„Két vipera siklott elöl, mindegyik hosszú sásszálat tartott egy-egy pikkelye alatt, mint valami szablyát, utánuk meg lassan, ünnepélyesen behullámzott egy hatalmas, kivájt tökhéj. Tizenkét varangyos béka tartotta a hátán, egyszerre ugrottak és aprót, hogy ki ne löttyenjen a tökből a víz. Mert a tökhéj színültig volt vízzel, s abban terpeszkedett a ponty-király.”
A kötetet Schall Eszter grafikái díszítik, melyek szerencsére nem a keleti képalkotások felülírásai, hanem univerzális rajzolatok
Igaz, hogy sokak elméjébe Lukáts Kató 1962-es, első kiadáshoz készült illusztrációi égtek be, de Schall képei is érvényes ajánlatok.
Az aranyecset – Keleti mese a hatvanas évek elején jelent meg, amikor még élénk volt az 1956-os forradalom emléke, és egy időre Nemes Nagy Ágnes férjét, Lengyel Balázst is bebörtönözték. Az írónő mindig elegáns távolságot tartott a kommunista rezsimtől. Vannak, akik az államhatalomtól független alkotó alakját látják a kisfiúban, aki nem volt hajlandó kurzusművésszé válni, nemet mondott arra, hogy földesúrnak fessen, inkább vállalta a börtönt, a szökést, a száműzetést.
„…mondják, a képed mindjárt megéled,
madarat rajzolsz: kiszáll a falból,
halacskát rajzolsz: kiúszik abból.
No, fess most nékem valami szépet. –
Szádeli így szólt: – Nem festek néked. –”
Végül Szádeli magát a világot mentette meg azzal, hogy szembeszállt a földre sötétséget hozó bagolysereggel, akik olyan zajjal jöttek, mintha egy egész erdő szakadna ki gyökerestül. A fiú nemcsak megvédte a Nap-madár tojását, de ecsetjével a megrepedt tojás héját újrafestve megmentette a földet beragyogó fényt. Az utolsó vers pedig a világot bejáró vándor fohásza is.
„…szülőfalumtól messze jutottam,
a földesúrtól jól megfutottam,
munkát találok, nem vagyok álmos,
fogadj be,
fogadj be,
gyönyörű város!”
A vándorlegényke hazatért, mert a legnagyobb kaland mégiscsak az otthon felfedezése és az alkotás szabadsága.
Szöveg és fotók: Poós Zoltán
Nemes Nagy Ágnes: Az aranyecset – Keleti mese
Illusztrátor: Schall Eszter
Móra Könyvkiadó, 2015
104 oldal
2699 Ft