Azt mondja az Utcaseprő Beppo Michael Ende 50 éve megjelent Momo című meseregényében, hogy „…délben, amikor mindenki alszik… átlátszó lesz a világ. Akár a folyó… A fenekére lehet látni… Ott másféle idők vannak...”
A Momo segítségével mi is lelátunk a dolgok aljára, és megismerjük ezt a bizonyos másféle időt. Azt, amelyik nem elvesz, hanem hozzáad valamit az életünkhöz.
Az 1973-ban publikált Momo témája maga az idő, amit ellopnak tőlünk a szürke ruhás alakok, az Időtakarék nevű cég alkalmazottai
Különböző szemfényvesztő mutatványokat hajtanak végre, például elhitetik a felnőttekkel, hogy a karrier hajszolásától boldogabbak lesznek, s a pénznek köszönhetően megspórolhatják, hogy mesét olvassanak a gyerekeiknek. Tranzisztoros rádiót és Barbie babákat adnak nekik, csak hogy megússzák a közös játékot. A felállás ma is ugyanez, csak a tranzisztoros rádiót felváltotta az okostelefon és az okosóra.
Az a döbbenetes, hogy amit a hetvenes évek elején Ende vizionált, az az elmúlt esztendőkben a szemünk láttára teljesedett ki.
A történet egy meg nem nevezett városban játszódik, de a szereplők nevei (Utcaseprő Beppo, Idegenvezető Gigi, azaz: Guido) azt sugallják, hogy valahol Olaszországban járhatunk. Erre utal a városszéli romos amfiteátrum, de maga Ende is azt nyilatkozta, hogy „a Momo Olaszország iránti hálaadás és egyben szerelmi vallomás”.
Ebben az amfiteátrumban húzta meg magát Momo, aki sem írni, sem számolni nem tud, ahogy a szüleire sem emlékszik
Amikor megkérdezték tőle, honnan jött, azt felelte: „ameddig visszaemlékszem, mindig itt voltam”. Momo leginkább hallgatott és figyelt, így afféle lélekgyógyásza lett a városnak, illetve a gyerekek játszótársa, mert játszani is remekül tudott. Úgy figyelt, hogy mindenki megnyílt előtte, elmondták, mi nyomja a lelküket, és Momo a maga módján már azzal segített, hogy meghallgatta őket. Ende így írja le: „Momo külső megjelenésre valóban kicsit különös volt, s olyan emberekre, akiknek fontos a tisztaság s a rend, alighanem riasztóan hatott. Kicsi volt, s eléggé sovány, úgyhogy legjobb akarattal se lehetett megmondani, nyolcesztendős-e épp, vagy már tizenkettő. Vad, koromfekete hajfürtjei voltak, borzasak, mintha soha fésűt vagy ollót nem láttak volna. Nagyon nagy, gyönyörű s ugyancsak koromfekete szeme volt, lába szintén koromfekete, hisz csak mezítláb járt.”
Marék Veronika A Csúnya Kislány című mesekönyve is eszünkbe juthat róla, de ha nem szeretnénk a képzeletünkre hagyatkozni, akkor megnézhetjük az 1986-ban bemutatott olasz–német filmet is, amelyben maga Michael Ende játszotta a narrátort, Momo szerepét pedig Radost Bokel német színésznő alakította. A Momo része a popkultúrának is, a hannoveri Michael Ende Platzon láthatjuk Ulrike Enders Momo-szobrát, 2001-ben animációs film készült belőle, majd egy 25 részes másik animációs filmsorozat, de bemutatták színházak, sőt operát is írtak belőle (zeneszerző: Svitlana Azarova), amelyet 2017-ben a Koppenhágai Operaházban mutattak be. Momo a Sailor Moon című animesorozat egyik epizódjában is megjelenik, és akkor nem beszéltünk arról, hogy 1997. január 1-jei újévi beszédében Thorbjørn Jagland norvég miniszterelnök is utalt Ende könyvére.
Momo teljes figyelemmel és odaadással hallgatta az embereket, a kutyákat, macskákat, az esőt és a szelet is
„A maga módján minden őhozzá beszélt.” Momo tehát nem evilági lény, de nem is afféle szent, akihez imádkozni lehet, hiszen itt él közöttünk, mégis van a létezésében egyfajta átmenetiség. Ő a kiválasztott, aki visszaszerzi az emberiség számára az ellopott időt, amit a szürke hivatalnokok szivar formájában elfüstölnek. Még a könyv elején, az amfiteátrum körülírásakor mondja Ende a színház nézőiről: „…úgy érezték, mintha e csupán eljátszott élet titokzatos módon valóságosabb volna, mint az övék… S szerettek erre a másik valóságra odafigyelni.” A Momo erről a másik valóságról szól, arról az életről, amely éppenséggel lehetne a miénk is, ha tudnánk figyelni a minket körülvevő világra, úgy, ahogy a színházban képesek vagyunk az előadásra koncentrálni.
Ha akarjuk, a Momo egyfajta kapitalizmuskritika, sőt a szürke ruhások lehetnének a világot uraló titokzatos háttérhatalom figurái is, de a gonosz hivatalnokok nyelvezetét bármilyen zsarnoki erő használatba veheti.
„A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb időmegtakarító berendezések előnyeiről, dicsérték őket, mint az emberi szabadság és az »igazi« élet megteremtőit. A házak falán, a hirdetőoszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak. A képek alatt fényes betűkkel:
IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A SIKER!
SZÉPÍTSD MEG ÉLETEDET – TAKARÉKOSKODJ IDŐDDEL!”
Majd Nicola, a kőműves ezt mondja: „A legrosszabbak a házak, amiket fölépítünk. Ezek nem házak, ezek... ezek embersilók!”
Ugyanakkor szerencsésebb elkerülni a társadalmi disztópiák kínálta kényelmes magyarázatokat, hiszen a könyv valójában az idő mélyére lát, több van benne a fogyasztói világ kifigurázásánál
Érdemes komolyan venni a mű létértelmezési síkját, nem véletlen, hogy a filozófus David Loy szerint Beppo lassú karaktere és bölcs meglátásai arra utalnak, hogy ő egy zen-mester. Az, amikor Momo alászáll, hogy egy föld alatti járatban eljusson a szürke urak bázisára, és felszínre hozza az idővirágokat, azaz visszaadja az emberek ellopott idejét, nos, az afféle dantei pokolra szállás. Ugyanakkor a végkifejlet hasonlatos A Gyűrűk Ura fináléjához is, amikor Frodó a Végzet Hegyének katlanába dobja az Egy Gyűrűt. Momo, a gyermek éppúgy elpusztítja a világuralomra törő gonosz erőket, ahogy az aprócska Frodó is. A szürke hivatalnokok azzal próbálták ellehetetleníteni Momót, hogy elvették a barátait, az ismerőseit, és teljes magányt szabadítottak rá, de ekkor az idő ura, Secundus Minutus Hora mester elküldi neki a Cassiopeia nevű teknőst, aki fél órával lát előre az időben. Momo így már túl tud járni a szürkék eszén, s a szürkék főhadiszállásán visszaszerzi az időt, mielőtt a modernizmus oltárán feláldozott civilizáció véget érne.
A könyv a gyerekkor felmagasztalása is egyben, hiszen akkor még rendelkezésünkre áll az összes idő a világ megismerésére. Ahogyan Gigi, az idegenvezető mondja:
„Neked nincs fantáziád, Beppo. Az egész világ egy nagy történet, mi meg a szereplői vagyunk.”
Csak legyen időnk, hogy megismerjük – tehetjük hozzá –, hogy részesei lehessünk a nagy történetnek. Erről is szól Michael Ende varázslatosan szép filozofikus meséje.
Poós Zoltán
Michael Ende: Momo
Fordító: Kalász Márton
Móra Könyvkiadó
233 oldal
2374 Ft